Bárcsak minél több nő tudná, milyen szexi is tud lenni a „tudományos”szülés
Alice Dreger , Professor of Clinical
Medical Humanities & Bioethics / Klinikai Orvostudományok Humán
és Bioetika Tanszékének professzora
Minél kevesebb a beavatkozás, annál tudományosabb a
szülés
A tudományos ismeretterjesztő anyagok újra és újra alátámasztják, hogy
a beavatkozások mind az anyára, mind a gyermekére nézve egyaránt kockázatemelő,
és nem kockázatcsökkentő hatásúak.
Ha megkérdezem az
orvostanhallgatóimtól, hogyan írnák körül azt a nőt, aki nem szülészorvost,
hanem bábát választ a szüléséhez, általában hosszú pamut szoknyát viselő,
copfba fonott hajú, bio-vegetáriánus, jogázó, akár VW mikrobuszt vezető nőt
képzelnek el. Akire végképp nem gondolnának, az a tudományosságot mindennél
előbbre helyező, mindenevő, nadrágot hordó nő.
Nem tudták hová tenni az
információt, amikor elmondtam nekik, hogy valójában egyetlen oka volt annak,
hogy jómagam és a párom – aki akadémikus belgyógyász - lecseréltük a
szülészünket egy bábára. Ez az ok pedig
a következő volt: A bábánk hozzáállása tudományosan megalapozott volt, a
szülészorvosunké nem.
Sok-sok orvostanhallgató,
hasonlóan az amerikai páciensek többségéhez, összezavarja a tudományt a
technológiával. Tudományos megalapozottsággal orvosnak lenni szerintük egyet
jelent azzal, hogy a pácienst rábeszélik a lehető legtöbb elérhető technológia
bevonására. Ez azonban veszélyessé teheti az orvosokat. Ugyanis a tudományos
ismeretterjesztő anyagok újra és újra alátámasztják, hogy a beavatkozások az
anyára és a gyermekére nézve egyaránt kockázatemelő, és nem kockázatcsökkentő
hatásúak.
A legtöbb szülésre készülő nő
ennek nincs tudatában, még akkor sem, ha a választott szülészorvosa viszont
igen. Valójában ezek a nők is ugyanazt akarják, mint amit én is akartam:
biztonságos lefolyású szülést mind a magam, mind pedig a gyermekem számára. Úgy
tűnik azonban, hogy senki nem mondja el ezeknek a nőknek, hogy hiteles adatokra
alapozva melyik a legjobb módszer. Míg a barát részéről egy fél pohár bor
odakínálása gondatlan veszélyeztetésnek tűnhet, a szülészorvos által szükségtelenül
felajánlott császármetszés vagy a kockázatos beavatkozások hősiesnek
számítanak.
Amikor 2000-ben várandós lettem,
a párommal együtt utánanéztünk a tudományos orvosi szakirodalomban, hogyan
tehetünk a legtöbbet a gyermekünk és az én biztonságomért a várandósság és a
szülés alatt. A következőket találtuk: Fontos, hogy sokat sétáljak a
várandósságom alatt, továbbá a vajúdás közben is. A vajúdás alatti séta
általában lerövidíti a vajúdás idejét és csökkenti a fájdalmat. Várandósságom
alatt jó, ha rendszeresen ellenőrzik a súlyomat, a vizeletemet, a vérnyomásomat
és a haskörfogatomat, azonban el kell kerülnöm a hüvelyi vizsgálatokat. Ameddig
a várandósságom alacsony kockázatú, az ultrahangvizsgálatokkal sem kell
foglalkoznom, hiszen az ultrahangvizsgálat nem javítja a kisbabám vagy az én
egészségi állapotomat, ellenben további vizsgálatokhoz vezethet, amik viszont
ránk nézve egyértelműen előnyök nélküli kockázatot jelenthetnek.
A legjobb tanulmányok szerint
továbbá az alacsony kockázatú várandósságomat követő szülésemkor egyáltalán nem
kell, hogy szülésmegindítás, gátmetszés, vajúdás alatti folyamatos
szívhang-regisztráció (CTG) történjen, nem ajánlott a fájdalomcsillapítás, és
egészen biztosan nem kell indokolatlan császármetszés. Guggoló pozícióban
ajánlott viszont szülni, és jó, ha van egy doulám, vagyis egy „laikus
asszonytársi segítő”, azaz, vajúdást támogató személy, aki a vajúdás és a
szülés alatt végig velem foglalkozik. (Tudományos bizonyítékok vannak arra,
hogy alacsony kockázatú szülésnél a doulák jelenléte elképesztő hatékonysággal
képes a fájdalom csökkentésére. Egy szülészorvos szellemes megjegyzése, hogy ha
a doula gyógyszer lenne, az lenne illegális, ha nem kapna belőle minden egyes
várandós.)
Más szóval tehát, ha a szokásos,
kevesebb technikát felvonultató vizsgálatok orvosilag nem túl érdekes
várandósságot jeleznek, és ha tudományosan
akarnám a legmagasabb biztonsági fokot elérni, akkor hasonlóképpen kellene
szülnöm, mint az ükanyám tette: egy pár tapasztalt asszonytársi segítővel körülvéve,
akik kivárják a vajúdást és a szülést. Az egyetlen figyelemreméltó különbség az
lenne, hogy az én bábám időnként ellenőrizné a magzati szívhangokat, hogy a
baba jól van-e.
A szülészorvosom és a kórháza
egyértelműen kinyilvánították ellenérzésüket egy ilyen „régimódi” szüléssel
kapcsolatban. Mi tehát eljöttünk onnan, és kapcsolatba léptünk egy bábával, aki
sokkal modernebb volt ennél. A szülésem pedig olyan volt, amilyet fent leírtam.
Valóban fájt, erre azonban a doulám és a bábám előre felkészítettek, és
biztosítottak arról, hogy ez a semmihez sem hasonlítható fájdalom nem kell,
hogy félelmet váltson ki vagy bármi bajt eredményezzen.
Egy technikai beavatkozásra végül
is szükségünk lett: a magzatvíz mekóniumos volt (ami azt jelenti, hogy a fiam székletet
ürített még a méhben). A bába elmagyarázta, hogy ezért közvetlenül szülés után
egy gyermekgyógyász azonnal elvinné az újszülöttet, és egy tubuson keresztül
csövet vezetne le, amin keresztül leszívná a kisbaba alsó légutait, mindezt a
tüdőgyulladás kivédése érdekében. A bábák is ezt tették. Három hónap múlva
reggeli közben a férjem megmutatta egy randomizált kontroll-vizsgálat friss
publikációját, ami azt mutatta, hogy azok közül a kisbabák közül, akiknek ebben
a helyzetben csupán a szájukat tisztították ki, a légcsövüket nem, kevesebbnek
lett tüdőgyulladása, összehasonlítva azokkal, akiken alsó légúti beavatkozást
is végeztek. Egy újabb beavatkozás, amelyről kiderült, hogy nem éri meg.
Egy évtized múltán a bizonyítékok
még mindig mind a várandósság, mind a szülés alatti ellátás során a minél
kevesebb beavatkozást pártolókat igazolják. Mindezek ellenére Amerikában
gyakorlatilag még mindig nincs áttörés, hogy a szülés körüli ellátás
tudományosan megalapozottabbá váljon.
Megkérdeztem néhány, e kérdéssel
foglalkozó kutatót. Egyikük Libby Bogdan-Lovis, aki a Michigani Állami Egyetem
Élettudományi Tanszék Etika és Humán Központjának munkatársa -, aki
történetesen a doulám is volt. (Szerencsémre.) Libby szerint Amerikában a
probléma abból a fölfogásból fakad, amely szerint a szülés veszélyes és
kockázatos, amit a jó végeredmény érdekében irányítani kell.
Libby arra is rámutatott, hogy a
probléma másik része maga az intézményi szabályozás: „A biztosító cégek
általánosságban a kórházi szüléseket biztosítják, nem az otthonszüléseket és az
otthonszülésben résztvevő bábákat. Így a kórházi orvosok és kórházi
szülésznők/bábák tevékenységét térítik, vagyis ha a kórházban valamilyen
beavatkozást végeznek, azt kifizetik, míg ha otthonszülésnél nem történik semmilyen
beavatkozás, akkor nincs mire fizetni, továbbá az egészségügyi rendszer
kockázatkezelési szemlélete azokat támogatja, akik bizonyítani tudják, hogy
mindent megtettek, ami beavatkozásokkal megtehető volt. Mindezt -, ahogy Libby
mondja -, annak ellenére; hogy „a szülés irányítása és vezetése valódi orvosi
kockázatokkal terhelt, és gyakran beavatkozások láncreakciójához vezet.”
A Michigani
Egyetem Bioetika és Szociális
Orvostudományok Központjának szociológusa, Raymond De Vries,
aki a Holland Maastricht Egyetemnek is vendégprofesszora, összehasonlította az
amerikai és a holland szülés körüli ellátást. Azt találta, hogy az amerikai
„szülészorvosok olyan szakértők, akik szerint a szülés veszélyes és
félelmetes.” De Vries véleménye szerint a várandósgondozás mikéntje Amerikában
egy el nem ismert etikai problémát képez. „A nők korlátozva vannak a
gyermekszüléssel kapcsolatos választási jogaikban, mert nem tájékoztatják őket
a szülés közbeni beavatkozások veszélyeiről. Az orvosok pedig gyakran
visszaélnek a tudomány nyújtotta magyarázatokkal, hogy alátámasszák egy újabb
technológia szülés közbeni alkalmazását. Orvosi etikával foglalkozó szakemberek
inkább az in-vitro megtermékenyítéssel kapcsolatos és az embriókon beültetés
előtt végzett genetikai vizsgálatok esetleges, ritkán előforduló
problematikájával foglalkoznak, mintsem a szülés lebonyolításának mindennapos
kérdéskörével; akkor is inkább beszélnek általánosságban a nők választó
jogairól, mintsem közelről megvizsgálnák, hogyan is képes elferdíteni választásaikat
a kulturális befolyás.”
Mélységesen igaz.
Az etikusok szeretnek a nők szüléssel összefüggő választásairól úgy beszélni,
mintha azok kivétel nélkül széles körű információn alapuló és autonóm döntések
lennének, holott megszámlálhatatlanul sok nő mondta el nekem, hogy ők úgy
„választották” vagy fogadták el a gyógyszeres fájdalomcsillapítást a szülésük
alatt, hogy soha nem mondták el nekik a kockázatokat, soha nem erősítették meg
őket abban, hogy képesek fájdalomcsillapítás nélkül szülni, és soha nem ajánlottak
nekik doulát, aki támogatta volna őket a fájdalom megélésében. Nevezhetjük ezt
valódi „választásnak”? „Egy mai átlagos amerikai várandós számára a
fájdalomcsillapító nélküli szülés gondolata egyenértékű azzal, mintha önként és
dalolva kellene a kínok kínjába belevetniük magukat” – mondta Libby Bogdan
Lovis.
Az összes
döntésem közül az döbbentette meg leginkább ismerősöseim körét, hogy nem kértem
ultrahangvizsgálatot. A New England Journal of Medicine, pár évvel azelőtt publikált egy főbb amerikai tanulmányt – 15000
várandósság vizsgálata alapján -, arról, hogy az ultrahang vizsgálat nem
szavatolja az újszülöttek biztonságát. A tanulmányt Bernard Ewigman, a
Chichagói Egyetem Családi Orvoslás Tanszékének és a NorthShore Egyetem
Egészségügyi Rendszerének elnöke vezette.
Felhívtam Dr.
Ewigmant azzal a kérdéssel, hogy miért vált az ultrahang vizsgálat rutinná az
alacsony kockázatú várandósgondozás részeként. Azt a választ adta, hogy részben
érzelmi okok miatt – az emberek szeretik látni a babájukat –, és részben annak
a megalapozatlan hitnek a köszönhetően, ami szerint valaminek a tudása
szükségszerűen jobb végeredményhez vezetne, mint a nem tudása. Abban
egyetértett, hogy a rutin prenatális ultrahang használata alacsony kockázatú
várandósságnál (vagyis olyan várandósságnál, ahol nincs probléma) tudományosan
nem támasztható alá, ha az ultrahangot az anyai vagy magzati betegségek és
halál csökkentése érdekében alkalmazzák. A rutin ultrahang vizsgálatok nem
tűnnek veszélyesnek, azonban nem is gyógyhatásúak.
Dr. Ewigman azt
mondta nekem: „Az Ön várandóssághoz való hozzáállása racionális volt és információkra
épült. A várandóssal vagy a kisbabával kapcsolatos orvosi beavatkozásokat
érintő kérdésekben azonban a döntés legtöbbször nem racionális gondolkodáson és
a jól informáltságon alapszik.” Hozzátette még, „Mindannyian szeretnénk, hogy
egészséges kisbabák szülessenek, és meglehetősen könnyű azokat a
gondolkodásbeli hibákat elkövetni, amikor az emberek gyakran technológiai
előnynek tekintenek valamit, holott az nem feltétlenül az. Ugyanakkor a
problémás és magas kockázatú várandósságnál ugyanezek a technológiák életmentők
lehetnek. Innen már egy kis lépés arra a (téves gondolkodásbeli)
következtetésre jutni, hogy egy jó kimenetelhez mindig szükséges a technológia
felhasználása.”
Dr. Ewigmannal
arról is beszélgettünk, ahogy az emberek megtévesztő bizonyosságot merítenek az
ultrahang eredményeiből, mintha a klinikusok minden kétséget kizáróan meg
tudnák mondani, hogy ha nem látnak különösebb eltérést, a baba tökéletesen
egészséges lenne. Magam is ezzel indokoltam, hogy miért nem kértem az ultrahang
vizsgálatokat.
Utánajártam az
ultrahangos vizsgálat hatékonyságának, és azt találtam, hogy az nagyon gyakran
félrevezető a születési rendellenességek kiszűrésében. Dr. Ewigman meglátása
szerint „technológia által elbűvölt kultúrában élünk, ráadásul elszántan
kívánjuk a halál megtagadását. Egy ilyen kultúrában az orvoslás technológiai
aspektusa jól eladható.” Ellentétben a minél kevesebb orvosi beavatkozást
pártoló szemlélettel – még ha az tudományosan megalapozottabb is.
Értem, hogy
vannak nők, akik inkább rózsaszín és kék ajándékokat várnak a keresztelőre,
mintsem sárga és zöld színűeket, mint én. Értem, hogy vannak, akik látni
akarják a méhen belül készült elmosódott képeket. Értem, hogy vannak, akik
megszakíttatnák a terhességüket, ha az ultrahangon nagyobb rendellenességet
látna az orvos.
Értem, hogy
vannak nők, akiknek határozott elképzelése van arról, hogyan szeretnének szülni
– valóban értem már –, egy olyan szülésélménnyel a hátam mögött, ami után
erősebbnek, szerényebbnek, összpontosítottabbnak éreztem magam, és a
szerelmemhez olyan módon ragaszkodónak, amiről nem is gondoltam, hogy
lehetséges.
Kívánom, hogy az
amerikai nők tudjanak a szüléssel, a saját testükkel kapcsolatos igazságokról,
legyenek tisztában a saját képességeikkel, és hogy ismerjék a technológia
veszélyes oldalát is! Leginkább pedig azt kívánom, hogy az összes várandós
hallja meg Libby Bogdan Lovis, a doulám szavait: „A szülés ugyanazt az irányításról
való lemondást kívánja meg, mint a szex, vagyis önmagunk átadását egy mindent
elsöprő, túláradó érzésnek - óvó, védő
és támogató környezetben.” Bárcsak minél több nő tudná, milyen „kívánatos” is
tud lenni a „tudományos”szülés!
http://www.theatlantic.com/health/archive/2012/03/the-most-scientific-birth-is-often-the-least-technological-birth/254420/